Honnan tudhatom, hogy melyik pártnak hihetek?

2018/02/10. - írta: szofter

Kérlek, hagyd abba a nevetést, komoly a kérdésem. És azt hiszem, találtam is egy indikátort, amely, ha teljesen pontos képet nem ad is, azért sokat elmond.

2017 októberében Gulyás Márton politikai aktivista a Közös Ország Mozgalom nevében hírül adta, hogy olyat tudott csinálni, amit addig senki: egy ügyben (a választási rendszer reformjának ügyében) közös platformra hozta a Jobbik kivételével az ellenzéki pártokat, összesen 8 pártot. A javaslat lényege, hogy az egyéni képviselők rendszerének megtartása mellett arányossá tennék a választási rendszert, független bizottságra bíznák a választókerületek meghatározását és új alapokra helyeznék a pártfinanszírozást. Hogy mindezt mennyire gondolják komolyan, azt csak akkor tudhatnánk meg, ha áprilisban kétharmados többséggel nyerne az ellenzék (oké, most szabad nevetni), és meglátnánk, hogy beterjesztik és megszavazzák-e így ezt a javaslatot, ahogy a Közös Ország Mozgalom színe előtt ígéretet tettek rá.

Van azonban néhány egyéb apróság is ebben a javaslatban; ezek közül e blogposzt céljára a női kvótát emelném ki. Mégpedig azért, mert ezen már a választás előtt is letesztelhetjük, mennyire szavahihetők az aláírók. A nyilatkozat szerint az elképzelt választási rendszerben a pártlistákon nem szerepelhet egymás utáni helyeken 3 azonos nemű jelölt. Habár ez jelenleg nem kötelező, hitelesség szempontjából mégis kikezdhető, ha egy párt ezt elfogadja, aztán mégsem alkalmazza, amíg nem kötelező. 

Disclaimer: nem vagyok barátja sem a női kvótának, sem bármilyen más alulreprezentált társadalmi csoport kvótákkal való "támogatásának"; úgy vélem, erősen kikezdheti egy politikus (vagy egy cégvezető) legitimitását és önbecsülését, ha akár csak a gyanúja felmerül annak, hogy csak azért került oda, ahol van, mert nő. Ugyanakkor tény, hogy a Közös Ország Mozgalom javaslatát támogató pártok a női kvótával együtt írták alá a nyilatkozatot, így feltételezhető, hogy ők az ő értékrendjükbe illeszkedőnek tartják azt.

Na szóval nézzük azokat a listákat! Az aláíró pártok a DK, az Együtt, a Liberálisok, az LMP, a MoMa, a Momentum, az MSZP és a PM. Közülük a Liberálisok, az MSZP és a PM közösen állítanak listát; a MoMa még nem hozta nyilvánosságra a listáját. Így jelenleg a DK, az Együtt, az LMP, a Momentum és az MSZP-PM listáján lehet ellenőrizni a kvótát.

DK: nem pipa

A DK listájának első 30 szereplője között (ennyit tettek közzé, és ennél többen úgysem rúgnak labdába) mindössze a 3. helyig sikerült tartani a férfi-férfi-nő váltogatást: Gyurcsány Ferenc, Molnár Csaba és Vadai Ágnes után zsinórban kilenc(!) férfi következik, és a szinte esélytelen 20-30. helyekre betolt nőkkel együtt is mindössze 7 nő van az első 30-ban. Igaz ugyan, hogy a DK csupán különvélemény hozzáfűzésével fogadta el a Közös Ország Mozgalom nyilatkozatát, de azzal nem a női kvótát, hanem a határon túli magyarok választójogát vetették el. Ehhez képest még egy optimistán számolt 10%-os választási eredménnyel is csak az egy szem Vadai Ágnest juttatnák be listáról nőként.

Együtt: határeset

Az Együtt a lista első 58 (ha jól számolom) helyét tette közzé a honlapján, de a párt támogatottságát ismerve még egy komolyabb csoda esetén is legfeljebb az első 10-15 hely lenne releváns. A lista 3., 6., 8., 10. és 14. helyén nők állnak. Az első 15-nek ez a harmada, mondhatjuk, hogy stimmel. Kis szépséghiba csupán, hogy a 11-13. helyeken három egymást követő férfi áll, illetve, hogy a lejjebbi helyeken ugyanez még többször is előfordul; az azokon a helyeken álló jelöltekből bizonyára így sem, úgy sem lesz képviselő.

LMP: pipa

Az LMP honlapján a lista első 30 helyét találjuk meg, és nekünk most elég is ennyi: nincs az a csoda, amivel ennél több képviselőt fognak tudni bejuttatni a listáról. Ezen a listán maradéktalanul érvényesül a vállalt szabály, sehol nem követi egymást sem három férfi, sem három nő. A képet legfeljebb az árnyalja, hogy a 28. helyen álló Jancsó Andrea a nyilvánosság előtt kilépett a pártból. Az LMP a 2018-as választáson a Gémesi György-féle Új Kezdettel szövetségben indul, ezért Gémesi megkapta a 3. helyet a listán. Hogy így se kövesse egymást 3 férfi, Ungár Pétert Schmuck Erzsébet mögé sorolták, a kvóta tehát továbbra is él.

Momentum: pipa

Számomra egészen érthetetlen módon a Momentum honlapján megtalálható az összes választókerületben állítandó egyéni jelöltjük neve, de a listájuk nem. A listájuk első tíz helyén állók névsorát találtam csak meg, azt is az MNO-n. Ezen a 10 helyen 4 nő szerepel, a nyilatkozatban vállaltaknak megfelelő eloszlásban, a 2., 5., 7. és 10. helyeken. Ez egészen kellemes meglepetés azután, hogy a korábban nyilvánosságra hozott egyéni jelöltjeik között 106-ból csak 16 nő.

MSZP-PM: nem pipa

A Karácsony Gergely vezette listán az első nő Kunhalmi Ágnes a 4. helyen; rajta kívül még Gurmai Zita (10.), várhatóan a PM-es Szabó Tímea (11.), Bangóné Borbély Ildikó (14.) és Heringes Anita (23.) fértek fel az első 25 helyre. Az a hír járja, hogy a 15. helyet a Liberálisoknak szánják azzal a feltétellel, hogy nem Fodor Gábor kapja meg azt (hanem például Bősz Anett), illetve a 19. helyet is a PM-nek szánják, akik oda talán nőt jelölnek, talán nem. Ez 6 vagy 7 nőt jelent a lista első 25 befutó és talán befutó helyén, ami arányaiban, és mint a fentiek mutatják, eloszlásában is jócskán elmarad a Közös Ország Mozgalom nyilatkozatában vállaltaktól. Egy katasztrofális, 10%-ot éppen csak elérő választási eredmény esetén az MSZP frakciójában Kunhalmi Ágnes lenne az egyetlen nő.

Összegzés

Természetesen a női kvóta önkéntes vállalása csupán egyetlen részletkérdés, amelynek az egyes pártok programja mellett csupán marginális a szerepe. Mégis segíthet képet alkotni arról, hogy az ennél fontosabb kérdésekben tett ígéreteik mögött vajon mennyi lehet a tartalom. A közelmúltban a Tanítanék Mozgalom kezdeményezésére ugyanezen nyolc párt az oktatás reformjáról is megegyezett egy közös minimumban. Hogyan vehetjük komolyan az oktatás átalakítására vonatkozó szépen hangzó ígéreteket olyan pártoktól, akik a választási jelöltlistájuk összeállításakor sem képesek figyelembe venni azt, amit mindössze két-három hónappal korábban írásban vállaltak?

Szólj hozzá!

A magyar Bonn

2015/02/17. - írta: szofter

Meglehetősen elhanyagoltam ezt a blogot az utóbbi... hűha, ez már másfél év, szóval az utóbbi másfél évben. Nem láttam sok értelmét annak, hogy olyan gondolatokat, amelyeknek nagy részét az enyémhez hasonló nézőpontból megírják más blogok, én is megírjak egy saját blogon. Inkább visszatértem a kommentekben történő véleménykifejtésre, úgy Facebook-oldalakon, mint különböző blogokon.

Ma azonban rövid időn belül már másodszor őrölte fel az idegeimet ugyanaz a probléma, és bár ezzel nyilván nem vagyok egyedül, írni még nem sokakat láttam róla. Mostanában ugyanis járnak-kelnek az idegen közjogi méltóságok a fővárosunkban: két hete Merkel kancellár, ma pedig Putyin elnök látogat el Budapestre. Félreértés ne essék, a diplomáciával nincs gondom, sőt. Kicsi, nyitott gazdaság lévén létfontosságú, hogy ne szigetelődjön el az országunk, és különösen fontos ápolni a kapcsolatot a közelben lévő nagy országokkal, mint Németország és Oroszország, amelyek fontos exportpiacaink és/vagy importforrásaink. Ennek a kapcsolatápolásnak pedig természetes velejárója, hogy a szóban forgó országok vezetői találkoznak a mieinkkel, vagy az ő országukban, vagy a miénkben. Ezzel minden rendben van, ezt abszolút üdvözlöm.

Na de könyörgöm, muszáj ennek úgy történnie, hogy egy napsütéses délután a rendőrség hatósági zárás alá vonja Budapest belvárosának nagy részét, ellehetetlenítve nem csupán az autózást, de annak legfontosabb alternatíváját, a közösségi közlekedést is? És az egészet, mintegy természetesen, a hétköznap délutáni csúcsidőben. Az a város, amelyben az ország összlakosságának egyhatoda él, és ahol a GDP-nk közel 40%-át előállítjuk, egy délutánra megbénul minden alkalommal, amikor egy közjogi méltóság hazánkba érkezik - pusztán azért, mert az ország toronymagasan legfontosabb gazdasági gócpontja egyben az ország politikai-közigazgatási fővárosa is.

Nem szeretem a céltalan panaszkodást. E poszt célja sem ez. Nem csupán felvetni akarom a problémát, de a megoldásra is van egy javaslatom. Nem akarom feltalálni a spanyolviaszt, biztos eszébe jutott másnak is, de nem igazán hallottam még, hogy valaki meg is fogalmazta volna. Pedig elég egyszerű ötlet.

Válasszuk el egymástól az ország gazdasági és politikai központját.

Két dudás nem fér meg egy csárdában, és hiába nagyobb az a csárda, mint ötszáz négyzetkilométer, ha két ekkora dudásról beszélünk, mint a GDP harmada-fele az egyik oldalon, és az országban működő kormányzati intézmények túlnyomó többsége a másikon. A kettőt valahogy el kell különíteni egymástól. Vagy úgy, hogy felszámoljuk Budapestet mint az ország gazdasági vízfejét, felfuttatva regionális gazdasági központokat, hogy Budapest GDP-ből való részesedése az egészségesebb 25-30%-os sávba essen vissza, miközben egy-két vidéki nagyvárost feltornázunk 10% környékére. Ez azonban céltudatos és körültekintő tervezést és a tervek hosszú távú, kormányokon átívelő megvalósítását igényelné, vele egy rakás állami és uniós támogatást és szabályozásbeli könnyítést a kinézett városoknak, és még ha mindez megvan, akkor sem garantált a siker. De ha sikerül is, az addig eltartó évtizedek még ugyanúgy bosszantó Budapest-belvárosi útlezárásokkal lesz tűzdelve diplomáciai események idejére.

Vagy lehet ezt úgy is, hogy felépítünk egy másik fővárost. Egy magyar Canberrát. Egy magyar Újdelhit. Egy magyar Bonnt. Ezek mind olyan városok, amelyek országuknak csak politikai fővárosai*, míg a gazdasági élet más város(ok)ban koncentrálódik. A megvalósítás sokkal kevesebb erőfeszítést és sokkal kevesebb időt (és sokkal kevesebb pénzt is) igényelne, mint a fentebb bemutatott alternatíva. Tulajdonképpen a pár évvel ezelőtt csúnyán elbukott kormányzatinegyed-ötlet felélesztése lenne a dolog, azzal a különbséggel, hogy az egész kormánynegyedet kipaterolnánk a város határain túlra. Meg azzal, hogy nem csak a minisztériumokat, hanem az országgyűlést, a bíróságokat, az adóhivatalt és egyéb országos hivatalokat, valamint a nagykövetségeket is odaköltöztetnénk.

Konkrét helyszínt javasolni nem szeretnék, mert elképzelésem sincs, hol lehetne/kellene felhúzni ezt a mi kis DC-nket. Célszerű, hogy Budapest 80-100 km-es körzetében legyen, valami közúton és vasúton is könnyedén megközelíthető helyen. Az sem árt, ha van mit helyben mutogatni a vendégségbe érkező méltóságoknak, mert hiába történik maga a tárgyalás meg a sajtótájékoztató vidéken, ha a kötelező városnézésre azért csak-csak be kell hozni a konvojt Pestre.

A "vidéki főváros" megvalósulása után Budapest természetesen továbbra is kiemelkedő gazdasági gócpont maradna az országon belül, hiszen valószínűtlen, hogy az itt székelő nagyvállalatok tömegesen áthelyeznék a székhelyüket az új, alapvetően nem nekik épített fővárosba. Ugyanakkor Budapest vízfejjellege visszaszorulna, az egy központú ország fontos lépést tenne a rég időszerű decentralizáció és a rikító Budapest-vidék kontraszt mérséklése felé. És bár a poszt írására a diplomáciai vizitek miatti közlekedési bénulás buzdított, a város úthálózata a kormányzat kitelepítésével általában is fellélegezne, nem csupán a látogatások idejére, hiszen az a rengeteg köztisztviselő és közalkalmazott a továbbiakban nem a budapesti utakat terhelné nap mint nap. További ötleteket, ellenvetéseket az ötletemmel kapcsolatban nagyon szívesen várok a kommentek között. Ahogy esetleg a témába vágó fejtegetéseket is, amelyek esetleg elkerülhették a figyelmemet.

*: Persze, Bonn ma már nem fővárosa Németországnak, de Nyugat-Németországhoz képest is elenyésző gazdasági erőt képviselt a város; a gazdaság Frankfurtban, Hamburgban és a Bonnhoz közeli, de nem túl közeli iparvárosokban összpontosult.

Szólj hozzá!

Az amerikai közgazdászprofesszor esete az ObamaCare-rel

2013/06/20. - írta: szofter

A legkülönbözőbb képekkel illusztrálva, alapvetően a megosztás (share) funkció segítségével terjed mostanában a Facebookon egy történet egy amerikai közgazdászprofesszorról. Íme:

Egy okos Amerikai közgazdasági professzor egyszer kijelentette, hogy Ő soha nem buktatott meg egy hallgatót sem, de a közel múltban megbuktatott egy egész osztályt.

Miért? Azért mert az osztály kitartott amellett, hogy az "ObamaCare" szociális program nagyon is jól működik. Nem lesz tovább szegény, sem gazdag, sőt mindenki egyenlő alapon fog élni és fogja érezni majd magát.

A professzor azt mondta, OK, próbáljuk ki a tervet, és majd meglátjuk, kinek lesz igaza. Mától fogva mindenkinek az osztályzatát csak összeadjuk, és egy átlag osztályzatot fog kapni mindenki a végén. Jó? Így majd meglátjuk kinek lesz igaza a végén. Mindenki az osztályban bele egyezett. A legjobb az 5-ös és a legrosszabb az 1-es osztályzat lesz.

Az első teszt után mindenki 4-est kapott. Így azok, akik tudtak, mert sokat tanultak, reklamáltak, viszont aki kevesebbet tanult, az meg örült az osztályzatnak.

A második teszt alkalmával a hallgatók, akik az első esetben keveset tanultak, még kevesebbet tanultak, és akik először sokat tanultak, úgy gondolták, hogy akkor ők minek igyekezzenek, és Ők is kevesebbet tanultak. Így a második teszt eredménye csak egy elégséges 2-es lett.

A harmadik teszt után mindenki elégedetlen volt, mert mindenki kevesebbet tanult és mindegyik a másikakat okolta az alacsony eredményekért. Tehát senki nem volt megelégedve, és mindenki megbukott.

Ekkor a professzor azt mondta nekik, hogy a szocializmus ugyan ilyen módon alapszik, és azért fog az is megbukni. Mert ha a jutalom elég nagy, a szorgalom is nagyobb, hogy valaki sikeres legyen. De ha egy kormány elveszi a jutalmat az igyekvőktől, hogy a lusta is jól járjon, senki nem fogja törni magát, ha Ő azért kevesebbet kap.

Itt van még 5 nagyon tanulságos mondat:

1. Nem lehet a szegényeket sikeressé tenni azzal, hogy a gazdagabbakat kifosztod.
2. Ha kapsz valamit amiért neked nem kellett dolgoznod, azért egész biztos valaki másnak kellett megdolgozni.
3. A kormány nem tud adni senkinek semmit, addig amíg azt valaki mástól el nem veszi először.
4. Semmit nem tudsz megsokszorosítani úgy, hogy először elosztod.
5. Mikor a nép fele úgy gondolja, hogy nekik nem kell dolgozni mert a másik fele úgyis eltartja. És mikor a másik fél rájön arra, hogy akármennyit dolgozik, a kormány a fizetésük felét arra költi állandóan, aki nem csinál semmit. Ez a kezdete annak, hogy az a nemzet a bukás felé halad.

Tudsz egy érvet, hogy ezt miért ne küldd tovább?

Én sem!

(A szöveg központozását javítottam, mert arra marha allergiás vagyok, amikor a vessző előtt van szóköz, utána meg nincs, de a helyesírás és a tekervényes nyelvtan korrigálásához már nem volt türelmem.)

Először örültem ennek a kis történetnek, és különösen annak, hogy ennyien megosztották. Aztán meg rájöttem, hogy akik ezt megosztják, azok nagy részének fogalma sincs, hogy mi a történet mondanivalója - csak megtetszett nekik a történet (vagy, ami még rosszabb: a kép tetszett meg nekik), aztán megosztották. Esetleg a hatásvadász kérdés a végén bűntudatot keltett volna bennük, ha nem osztják meg; egyszerűbb gondolkodás nélkül megosztani, mint gondolkodni valami ellenvetésen.

Apropó, a kérdés. Hogy tudok-e egy érvet, hogy miért ne osszam meg a sztorit. Nos, tudok, nem is egyet. Kezdjük rögtön azzal, hogy semmi ellenőrizhető nincs a történetben. Nem lehet egyértelműen megerősíteni vagy megcáfolni, hogy ez tényleg megtörtént, mert nemhogy a professzor nincs megnevezve, még csak az egyetem sem, ahol tanít. Időpont sincs, csak az, hogy ez az egész "a közelmúltban" történt, innen meg már embere válogatja, ki mit ért közelmúlt alatt. Az utolsó félévet? Az utolsó kettőt, ötöt, tízet?

De ez a kisebbik gondom a történettel. A nagyobbik az, hogy mi, magyarok, akik ezt százszám megosztjuk, azon a Magyarországon élünk, ahol öt évvel ezelőtt egy népszavazáson a részvevők több, mint négyötöde úgy szavazott, hogy töröljük el az orvoslátogatásonként ill. kórházban töltött naponként 300 forintos (alapesetben) vizitdíjat ill. kórházi napidíjat. Azon a Magyarországon, ahol inkább a több tízezer forintos hálapénzeket fizetjük, mint a néhányszor háromszáz forintos vizitdíjat. Ez az a Magyarország, ahol a felnőtt lakosság mindössze 4 százaléka támogatja a szabad piacgazdaságot a Republikon Intézet nemrégiben publikált felmérése szerint. Ez az a Magyarország, ahol ujjongva üdvözöltük a magán-nyugdíjpénztárak kirablását, a pénztártagok 97%-a kisgyermek módjára ölelte magához állam anyánk nyugdíjszoknyáját. Azt ne mondja nekem senki, hogy annyira fordítva vagyunk összerakva, hogy a közjószágokban és a vegyes jószágok piacán (pl. oktatás, egészségügy) kapitalizmust akarunk, a magánjószágok piacán meg szocializmust, mert ezt nem tudom elhinni.

A megosztók túlnyomó többségének szerintem halványlila gőze sincs arról, mi az az ObamaCare. A történet alapján valószínűleg azt sejthetik, hogy az ObamaCare a korábbi "kapitalista" amerikai egészségügyből olyasmi állami egészségügyet csinált, mint ami nálunk meg a többi európai országban van. Pedig egyáltalán nem. Abból az Egyesült Államokban népfelkelés lett volna. Az amerikai egészségbiztosítási rendszert most nem kívánom részletezni, akit érdekel a működése, nézzen utána, de afelől mindenkit biztosíthatok, hogy az ObamaCare óta sem úgy működik, hogy az állam elszedi eü. járulék címén a polgárok fizetésének egy részét, aztán abból fenntart valami egészségügy-féleséget. Az amerikai egészségügy még az ObamaCare mellett is sokkal, de sokkal kapitalistább, piacibb, mint a magyarországi lett volna, ha békében hagyjuk a vizitdíjat.

Ezek fényében kérdezem a megosztóktól: ti komolyan elhiszitek magatokról, hogy ha a vizitdíjnak nem örültetek, akkor egy ObamaCare-szerű egészségügyi szabályozásnak örülnétek? Ti komolyan elhiszitek magatokról, hogy ha aláírtátok a rezsicsökkentéses petíciót, aztán otthon az emelkedő élelmiszerárakkal szembeni tehetetlensége miatt a kormányt szidva végignézitek a híradót, majd este megosztotok egy ilyen történetet a Facebookon, akkor kapitalisták vagytok?

Én sem!

3 komment

Mi a baj Széchenyivel?

2013/05/08. - írta: szofter

Holnap május 9. Európa-nap. Természetesen, akárcsak a többi ünnep - már amelyiket nem söpri el a hó, de ez most nem valószínű -, ez sem úszhatja meg, hogy egyes politikusok ne akarják saját kicsinyes faszságaiknak kisajátítani. Most az ún. "demokratikus erők" (amelyek mellesleg ugyanolyan aljasul próbálják rátenni a kezüket a demokratikus szóra, ahogy a Fidesz és a Jobbik tette ugyanezt a nemzet szóval) nézték ki maguknak az Európa-napot, Szabó Zoltán vezetésével.

A megmozdulásnak természetesen az égvilágon semmi köze nem lesz Európához vagy az EU-hoz - mint ahogy pl. október 23. sem a Corvin-köziekről és a többiekről vagy Nagy Imréről szokott szólni. A holnapi európa-napi rendezvény deklaráltan azoknak szól, akik "jövőre el akarják takarítani az Orbán-rendszert". Ennyi. Európáról csak dísznek lesz szó, mert ezeknek nem az európai alapértékek meg hasonlók fontosak, hanem az, hogy Orbán végre eltakarodjon, és ismét ők harácsolhassanak.

Persze ez a poszt nem arról szól, hogy a politikusok kisajátítják az ünnepeket. Ez egyrészt csak keveseknek mond újat, másrészt magam is írtam már róla. Ami a poszt megírására rávett, az a rendezvény címe: "A Roosevelt tértől a Kossuth térig". Hogyaszongya: persze, tudom, Széchenyi, de a "legnagyobb magyar"-nak erre igazán nem volt szüksége. Hát naná, hogy nem volt rá szüksége, egy halottnak semmire nincs szüksége. Nem is azért lett átnevezve, hogy Széchenyi szeressen minket (vagy, hogy FDR utáljon).

Kedves Szabó Zoltán! Engedje meg, hogy tudtára adjam: ha fel akarnak lépni a két évvel ezelőtti köztérátnevezések ellen, az engem nem zavar, sőt örülök, hogy véleményük van róla, és azt, élve alapvető jogukkal, kinyilvánítják. De az Isten szerelmére, annyi meg annyi köztér át lett nevezve! Miért nem indulnak például a Széll Kálmán, aka Moszkva térről? Az is akkor kapta régi-új nevét, ráadásul egy olyan politikus nevét viseli, akinek semmiféle történelmi jelentősége nincs, és az Önök által annyira gyűlölt Horthy-korszakban aggatták rá először az egykori miniszterelnök nevét a térre. És a Moszkva tér elnevezésnek szerintem a rendszerváltás után húsz évvel még csak nem volt olyan kommunista felhangja, amely megkérdőjelezhetetlenné tette volna az átnevezés szükségességét. Úgyhogy tessék csakazértis Moszkva térnek nevezni a Széll Kálmán teret, ha Önnek, Önöknek úgy tetszik.

Azonban.

Kedves Szabó Zoltán, járt Ön mostanában a Széchenyi (márpedig igenis Széchenyi!) téren? Vagy legalább a Google Earth-ön ránézett? Tudja Ön, hogy melyik híd pesti hídfőjénél van a tér? És azt tudja, kinek voltak elévülhetetlen érdemei annak a hídnak a felépíttetésében? És a Magyar Tudományos Akadémia épületét látta-e? És azt is tudja, ki ajánlotta fel egyévi jövedelmét az MTA megalapítására? Úgy bizony, ez mind-mind Franklin Delano Roosevelt, így aztán teljesen jogos a Roosevelt tér elnevezés, mit széchenyiznek ezek a fránya jobbosok. Ugye, így tetszik gondolni?

Mert ha nem, ha Ön is úgy tudja, ahogy én, hogy Széchenyi ötlete volt a Lánchíd és a Tudós Társaság, akkor sejtelmem sincs, mi a franc baja lehet bárkinek is azzal, hogy a tér Széchenyi István, a legnagyobb magyar (így, idézőjelek nélkül) nevét viseli.

Szólj hozzá!

Ebben van a dohány?

2013/04/26. - írta: szofter

Íme hát, kiderült, amit jó előre sejteni lehetett: a haverok nyerték meg a trafikpályázatot. Jönnek a trafikok, nagy részük kormányközeli arcok kezében, akik egy része még sosem foglalkozott kiskereskedelemmel. Sebaj, majd beletanul, van rá húsz éve.

Én magamon azt vettem észre, hogy egyáltalán nem lepődtem meg. A tavalyi állami dinnyekartell után már nincs az a mutyi, nincs az az arcpirító kormányzati pofátlanság ebben az országban, amelyen én meglepődnék. Döbbenet híján viszonylag józan ésszel végig tudtam gondolni, hogy mi lesz ebből. És arra jutottam, hogy ez egy baromi nagy öngól. Az egész monopolizálás már önmagában is, hát még ha megfejeljük a Lázár-féle árrésemeléssel.

Először is, kérdéses, honnan lesz cigi a kisebb falvakban, ahová nem jutott trafik. Persze, a kisebb falvak lakói járnak nagyobb falvakba, vagy városokba (például dolgozni, bevásárolni stb.), úgyhogy ez még nem is annyira cinkes. De mi lesz a fesztiválokkal? Azt nekem senki ne mondja, hogy több ezer bulizó fiatal kibír egy hetet cigi nélkül. Kívülről nem fognak annyit bevinni, amennyi elég lesz. Bent meg nem lesz trafik. Egy kiút marad: a feketepiac. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy még emelkedni is fognak a dohányárak. Majd ellepi az országot az ukrán csempészcigi, az harmadannyiba kerül, mint a zárjegyes, nincs rajta tüdő, a fekete keretes felirat meg ukránul van (ha van) - és sokkal több helyen hozzáférhető, mint a zárjegyes a trafikból.

Végeredmény: az árrésemelés ellenére a dohánykereskedők bevétele nem nőni, hanem csökkenni fog, az államnak is kevesebb fog befolyni a jövedéki adóból, miközben a lakosság a hipernaiv paternalisták szándékával ellentétben nem szokik le a dohányzásról. A kormány pedig adott egy, a kampányban felhasználható ügyet az ellenzék kezébe. Nem is árt nekik, maguktól csak a Rogán karórájából és táskájából kirobbant botrány populista tálalására telik.

10 komment

A nemzet ünnepe

2013/03/15. - írta: szofter

Március 14-én, egy nappal nemzeti ünnepünk, az 1848-as pesti forradalom 165. évfordulója előtt a kellemes tavaszi időjárást kőkemény tél váltotta fel. Egyes buszok árokba dőltek, mások megrekedtek, és csak több órás késéssel értek célba. Akik autóval utaztak, természetesen azok sem úszták meg. Még sosem éltem át ilyet, úgyhogy nem tudom, mit éreznek, de valószínűleg nem egy álomnyaralás az autópályán vagy egy főúton az autóban éjszakázni a zord időjárás miatt. Akik így jártak, azok nyilván nehezen hisznek most nekem, mégis kénytelen vagyok azt mondani: van ennek a hirtelen jött "vénasszonyok telének" valami jó oldala is, mert ugye minden rosszban van valami jó.

S hogy mégis mi lehet jó ebben a rémálomban? Az, hogy az időjárás viszontagságai miatt a pártok és a "civil" szervezetek sorra mondták le március 15-i "megemlékezéseiket". Ugye senki nem volt olyan naiv, hogy azt higgye, hogy miután október 23. másfél évvel a választások előtt pusztán arról szólt, hogy a millások vagy a békemenetesek rendezvényén vannak-e többen, akkor majd március 15-ére, amikor már csak egy év van hátra a választásig, megszelídültek volna, és félretették volna a kampányt? Ugyan, kérem. Már pusztán az a tény, hogy minden párt külön-külön emlékezik meg a nemzeti ünnepről, bizonyítja, hogy itt bizony semmi sem szól a nemzetről. Ez persze nem csak kampányidőszakban van így, hanem mindig. A felszólalók mondanak három mondatot a márciusi ifjakról illetve a Corvin közi srácokról, aztán olyan gyorsan átkötnek a napi politikára, hogy aki egy pillanatra nem figyel, észre sem veszi.

A hóhelyzet ezt most megakadályozta. Nagyon helyes. Nagyon elegem volt már abból – és szerintem ezzel nem vagyok egyedül –, hogy a pártok mindig nemzeti ünnepeinket használják fel saját kicsinyes politikai céljaikra. Az nem mentség, hogy ez munkaszüneti nap. Ellenkezőleg! Ezek az ünnepek többnyire hosszú hétvégével járnak, három vagy négy egymást követő nappal, amikor bizonyos munkaköröket ellátókat leszámítva a lakosság nagy része nem dolgozik. Tavaly október 23. kedd volt. Október 22. hétfő szintén munkaszüneti nap volt azzal, hogy a következő szombaton le kellett dolgozni. Előtte pedig ott volt a hétvége. A gyerekes politikai sárdobálást el lehetett volna intézni 20-án, 21-én vagy 22-én, aztán 23-át meghagyni a koszorúzásoknak. De nem, ezeknek október 23. kellett. Most március 15. péntek, itt lenne utána a szombat és a vasárnap. Sőt, sárdobálást igazából az év bármely napján lehetne rendezni, ahogy meg is teszik minden évben január végén-február elején "évértékelés" címén, néha pedig csak úgy. Amivel még semmi baj nem is lenne, egy demokráciának természetes velejárója, hogy tüntetések, kampányrendezvények vannak, akár kampányidőszak van, akár nincs. De a nemzeti ünnepekről el a kezekkel!

Ismétlem, drága politikusaink, lassan mondom, hogy Önök is megértsék: el ... a ... kezekkel! Önöknek vagy fogalmuk sincs a történelemről, vagy csak úgy tesznek, mintha nem lenne. Akárhogy szeretnék, nem lesznek Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Nagy Imre, Pongrátz Gergely és a többiek "szellemi örökösei" azáltal, hogy annak kiáltják ki önmagukat egy-egy nemzeti ünnepen. Ha Jézus szellemi örököseinek neveznék magukat, hívei, keresztényi szeretet és ötödik parancsolat ide vagy oda, egy emberként koncolnák fel Önöket. Nagy szerencséjük, hogy említett nemzeti nagyjaink leszármazottai jobb szeretik kerülni a nyilvánosságot, mintsem szélmalomharcba kezdjenek a forradalmárok érdemeit bagatellizáló kijelentései ellen. Ezek az önkényes hasonlítások, "örökítések" nagyságrendekkel szánalmasabbak Magyari Péter Gyurta és én című, egyébként önmagában is nevetséges írásánál, mely a 2012-es londoni olimpia alatt látott napvilágot.

Szóval a magam részéről hálát adok az Úrnak ezért az időjárásért, s egyidejűleg imádkozom az áldozataiért.

Szólj hozzá!

Deficit

2013/02/22. - írta: szofter

Ez minden héten előkerül. Túlzottdeficit-eljárás van, a kormánynak szánalmas sarcokkal sikerül tartania a hiánycélt; hogy milyen áron, az mellékes. Aztán az EU közli, hogy ez így nem megy hosszú távon, ezzel most teljesül ugyan a hiánycél, jövőre azonban újabb sarcok kellenek majd.

És valóban. A recept egyszerű:
1. Állítsunk össze egy, a végletekig optimista költségvetést, amelyben mindenkinél alacsonyabbra taksáljuk az éves átlagos forint/euró árfolyamot, az inflációt, az állampapírok hozamait, valamint mindenkinél fényévekkel magasabbra a gazdasági növekedést.
2. Az év első 9-10 hónapjában nézzük hátradőlve, ahogy minden rendben működik, s csak apró problémák jelennek meg, nem vészesek.
3. Október környékén lássuk be, hogy igazuk volt a károgóknak, jelentsünk be egy megszorításcsomagot, és nevezzük el kiigazításnak, vagy akárminek, csak ne megszorításnak. Majd rágjuk szájba minden lehetséges fórumon, hogy ez nem megszorítás, hiszen nem az a neve.
4. Vegyük észre, hogy ez így még mindig nem az igazi, és jelentsünk be még egy-két csomagot az év végéig.
5. Verjük a mellünket, hogy igen, megcsináltuk, sikerült tartani a hiánycélt.
6. Start over from step one.

Most komolyan, jó ez nekünk? Jó nekünk az, hogy sikerült tartani az előre kijelölt hiánycélt, de cserébe olyan gazdasági visszaesést kaptunk, amire a legpesszimistábbak sem számítottak? Jó nekünk, hogy a költségvetést év közben folyton át kell írni?

Jó a frászt. És erre a gondra megoldást kell találni, mert természetesen az sem lenne jó, ha nem lennének a menetrendszerű év végi megszorítások, és 5-6%-os hiányt produkálnánk. Mert akkor sosem kerülnénk ki az EU-belépésünk óta fennálló túlzottdeficit-eljárás alól - és mert ezt a hiányt csak bődületesen drága hitelből tudnánk fedezni.

A megoldás a realista tervezésű költségvetésben rejlik. Azaz nem számolunk olyan euróárfolyammal, amit egy éve nem láttunk; nem számolunk alacsony inflációval, miközben kéthetente kamatot vág a jegybank; és nem számolunk tündérmesébe illő növekedéssel, amikor mindenki más legfeljebb stagnálást jósol. A másik irányban sem kell túlzásokba esni, de minket ez a veszély nem fenyeget.

Aztán ott van a hiánycél. A maastrichti kritériumok a GDP 3%-át írják elő, a kormányok önként vállalhatnak ennél kisebbet. Tavaly volt egy kósza ötlet, hogy ezt 0,5%-ra kellene csökkenteni, ami nem lenne rossz ötlet, de végül semmi nem lett belőle, maradt a 3%. De nem is baj, legyen 3%. Bármikor érhet egy gazdaságot olyan sokk, amelyet nem lehet előre látni, és borítja az egész költségvetést, mert elmaradnak adóbevételek, illetve extra kiadások jelentkeznek. Ha ez a költségvetési hiánycél rendeltetése, áldásom rá. De általános tapasztalat, hogy nem erre használják. Hanem már a tervezett költségvetési főösszegek is eleve úgy alakulnak, hogy az állam a következő évben a GDP 2,5-3%-ával többet költene, mint amennyit be tud szedni. Aztán imádkoznak, hogy ne jöjjön semmilyen nem várt negatív hatás, mert akkor borul minden, megszorítás kell, és népszerűtlenek lesznek. Ha nem történik semmi gázos, akkor marha büszkék vagyunk, hogy teljesítettük a hiánycélt - ha meg történik, akkor év vége felé adókat emelünk, hogy sikerüljön tartani, és úgy verjük a mellünket.

Ez így nem működhet. Ha úgy terveznénk a költségvetést, hogy nem költünk többet, mint amennyi bejön, akkor átgondolatlan adóemelések nélkül is simán 3% alatt maradnánk. De mit csináljunk, ha mégis hibádzik valami? Ha mégis túl optimisták voltunk, vagy olyan, előre nem látható esemény történt, amely 3%-nál nagyobb hiányt csinálna. Akkor muszáj megszorítani. Nem mindegy azonban, hol mennyire szorítunk meg. A kormány szempontjából mindegy, nekik csak az számít, hogy bejöjjön a pénz, hogy honnan, és hogy ott milyen kárt okoz, mellékes. Rövid távon legalábbis.

De a nemzetgazdaság szempontjából már rövid távon sem mindegy. Ha a mutyiból faragunk le, az jó. Ha kiszámíthatóságot sugárzunk, és bizalmat gerjesztünk magunk iránt a piacon, és ezáltal csökkennek az államadósság kamatterhei, az jó. Ha megszüntetjük a semmirevaló egyetemi képzések állami támogatását, az bizonyos körülmények között jó (például, ha nem két hónappal a jelentkezési határidő előtt jelentjük be). De ha átláthatatlan és értelmetlen különadókkal traktáljuk az egyes gazdasági szektorokat, az nem jó. Ha pedig mindezt átgondolatlanul, átfogó hatástanulmányok nélkül csináljuk, az még annyira sem jó.

Alapos költségvetési reformra van szükség. Jól át kell gondolni, mi az, amit tényleg szükséges, hogy az állam biztosítson, mi az, amit középtávon érdemes megszüntetni, és mi az, amiből akár azonnal is le lehet csípni anélkül, hogy bajt okoznánk. Aztán ezeket - és ezekkel párhuzamosan az adórendszer racionalizálását és a kiadáscsökkentéssel arányosan adócsökkentést - végrehajtani. És persze, nem eleve deficitesre tervezni a büdzsét. A gond csak az, hogy ehhez olyan kormány kell, amelyet nem érdekli, ha nem választják újra, akkor is keresztülviszi ezt a változtatást. Az idő őket igazolná, de a politika legjobb esetben is csak négyéves ciklusokban tud gondolkodni.

Szólj hozzá!

Lies, damn lies, statistics

2013/02/17. - írta: szofter

"I only believe in statistics that I doctored myself"
Winston Churchill

Statisztika az egész világ. Röpködnek a számok nap mint nap, hol az infláció- és a GDP-adatok, hol a nagy cégek negyedéves eladási jelentései, hol a pártok támogatottságáról szóló felmérések. Általában fel sem kapjuk rá a fejünket, annyit látunk belőlük. Hanem aztán a héten egy felmérés eredményéből mégis szenzáció lett.

Én ezt nem értem. Na nem az eredményét - az ugyanúgy nem érdekel, mint a többi hasonszőrű felmérésé. Egyszerűen nem hiszek az igazságtartalmukban, alább ki is fejtem majd, miért. Én azt nem értem, hogy miért tud ebből szenzáció válni. A felmérésből szerintem nem az derül ki, amit a cikk ír, hogy "a felsőoktatásban tanuló biztos pártválasztó hallgatók 33 százaléka szavazna a Jobbikra", hanem az, hogy az 1700 megkérdezett hallgatóból mintegy 570 szavazna a Jobbikra. 570 szavazó igazán nem sok egy olyan országban, ahol nyolcmilliónál is többen jogosultak szavazásra.

Nos, akkor kezdjük. Először is, a felmérés NEM reprezentatív, a szó statisztikai értelmében sem. Az a felmérést szokás reprezentatívnak nevezni, amely reprezentatív minta alapján készült. Azaz a megkérdezettek között megközelítőleg ugyanolyan a nők és a férfiak aránya, a fiatalok, középkorúak és idősek aránya, a városiak és falusiak aránya, mint a társadalom egészében. Ilyet összeállítani nem könnyű, nem is szoktak mesterségesen megpróbálkozni vele, hanem helyettesítik homogén közösséggel. Tehát egy gyárban dolgozókat kérdeznek meg, mert ott nincs túl nagy torzulás nem és kor szerint. Vagy egy iskola/egyetem tanulóit, bár ott kor alapján csak egy csoportot fedünk le, de nemek szerint azért úgy helyén van, meg ugye városiak és vidékiek is vannak vegyesen.

A fenti felmérés viszont nem így készült. Az aktivfiatalok.hu weboldalon leírják az adatfelvétel módszertanát. Facebookon kértek meg egyetemeket, hogy továbbítsák diákjaiknak, és lehetőleg a diákok is továbbítsák. Egyáltalán nem biztos, hogy csak hallgatók töltötték ki, és ezt állítom különösen annak fényében, hogy a Jobbik elsöprő népszerűségét mutatta ki a felmérés. A Jobbik szimpatizánsai nagyon agresszíven agitálnak az interneten. Egyszer e-mailen kapcsolatba kerültem valakivel, akiről csak úgy tudtam meg, hogy jobbikos, hogy automatikusan felkerültem a címlistájára, és naponta több jobbikos propaganda-anyagot kaptam tőle, melyeket több tucat címre továbbított. Ez simán előfordulhatott ezzel a kérdőívvel is. Nem nagy kunszt, ha rákérdez a kérdőív arra, hogy hány éves vagy, és melyik egyetem melyik szakára jársz, simán be lehet írni valami hazugságot. A kutatók maguk is beismerik, hogy ez így nem sikerült túl jól, ezért kiegészítették egy kis személyes megkérdezéssel. Szerintem így még ugyanúgy nem felel meg a reprezentativitás feltételének, de meg lehet magyarázni. Lapozzunk.

Mint mondtam, a reprezentatív felmérésekben sem hiszek. Az egyik, amivel nem tudok mit kezdeni, az a hibahatár. A nagy statisztikai cégek, mint a Medián meg a Kopint-Tárki 3%-os hibahatárt szoktak megadni, ezek az Aktív Fiatalok valamivel pontosabbat céloztak meg, ők 2,4%-ot állapítottak meg. Szerintem ±2,4 százalékpontba nem fér bele az összes előfordulható hiba. Aki nem válaszol, azt általában ki is hagyják az adathalmazból, vagy csak mellékesen megjegyzik, hogy x% nem tudja, nem válaszolt. De aki válaszol ugyan, csak szándékosan hazudik, azt nem lehet kiszűrni. A minta szándékolatlan torzulását utólag nem lehet szűrni. Ha 1500 főt akartál megkérdezni, 760 nőt és 740 férfit, aztán utólag látva az 1500 kérdőívet, hogy 800 nő lett és 700 férfi, nem kezdheted el addig random kiszórogatni a nők kérdőíveit, amíg el nem éred a kívánt arányt. És azt sem lehet kiszűrni, ha véletlenül éppen olyan munkahelyen végeztük a felmérést, ahol valamilyen okból kifolyólag felülreprezentáltak valamelyik párt szavazói, mert, teszem azt, a szakszervezetnek MSZP-s elnöke van, akit véletlenül éppen nagyon szeretnek a dolgozók, és nagy hatással van rájuk. Vagy mondjuk a cigánysoron aránytalanul sok vagy aránytalanul kevés mintát vettél. Etnikumra amúgy sem kérdezhetünk rá, pedig ez azért hatással lehet például a Jobbiknak mért adatokra. Az adatbevitel és a feldolgozás során is előfordulhatnak hibák, ugyanakkor ezeket többszöri ellenőrzéssel ki lehet szűrni.

Eddig még jófej voltam, és feltételeztem, hogy nincs részrehajlás. Pedig ezt nehéz elkerülni. Egyes cégek egyes pártokat rendre magasabban, más pártokat rendre alacsonyabban mérnek, más cégek fordítva. A külön megrendelésre elkészült felmérésekben még erőteljesebben megjelenhet a megrendelő elvárása. A kérdés megfogalmazása már önmagában is befolyásolhatja a választ a pszichológusok szerint.

Ezek csak a legnagyobb hibák, millió apró hiba csúszhat még be. Ezeket szerintem nem lehet egy három százalékpontos sávba betuszkolni. De még ha be lehet is, akkor is mi van? Az újságban nem úgy jelenik meg a felmérés ismertetése, hogy "a Fideszt a biztos pártválasztók 25±3%-a, az MSZP-t 9-15%-a stb. választaná", hanem úgy, hogy a Fidesz 25%-on áll, az MSZP meg 12-n. A hibahatárt mellékes információként tüntetik fel, pedig, ha egy pártot 6-7%-ra mérnek, az nagyon nem mindegy, hogy esetleg 9-10%, ami bizonyos körülmények között egy komoly frakciót jelenthet a parlamentben, vagy 3-4%, ami a bejutási küszöb alatt van. A teljes választókorú népességet reprezentáló felmérés nyolcmilliós sokaságra következtet 1000-1500 fő megkérdezéséből. A nyolcmillió 3%-a 240.000. 240.000 fő ide vagy oda, az nem mindegy, azon súlyos parlamenti mandátumok múlhatnak.

Bár eddig úgy tűnhetett, én nem kárhoztatom a statisztikát en bloc. A statisztika nagyon hasznos lehet, ha arra használják, amire alkalmas. Az, hogy megkérdezünk 1500 embert, hogy kire szavaznának egy esetleges hétvégi választáson, nem alkalmas arra, hogy megmondjuk, mi lenne a hétvégi választás eredménye, ha tényleg megrendezésre kerülne. Tessék csak összevetni a választási években az egy-két héttel a választás előtt készített felméréseket a választások tényleges végeredményével. Alkalmas viszont arra, hogy a frissen megjelent százalékokat összevessük az ugyanilyen módszerrel végzett fél évvel, egy évvel, két évvel stb. végzett kutatások eredményével, és megpróbáljuk megtippelni a változások okait. Ha erre használjuk, az dicséretes. De kispártok szimpatizánsaként azzal villogni, hogy 5% fölé mértek minket, bejutunk a parlamentbe, hurrá - az szánalmas. Az Aktív Fiatalok felmérésének sincs önmagában értelme - akkor lesz értelme, ha ugyanezt a kutatást megismétlik fél év, egy év múlva is. Mert nem a százalékok a lényegesek, hanem a körülbelüli nagyságok, arányok, illetve azok megoszlása kor, nem, lakóhely és egyebek szerint, valamint az időbeli változásuk. Ez az, amiből komoly tanulságokat lehet leszűrni. A többi csak bűvészkedés a számokkal.

89 komment

... és sose hagyjon el benneteket a remény!

2013/02/09. - írta: szofter

Megvan az az idegesítő akcentussal beszélő rózsaszín hajú nő a Hunger Games-ből? A körzet népe összegyűlt, a kamaszok egytől egyig tudták, hogy itt most közülük kettőt a halálba fognak küldeni. Effie Trinket pedig kisorsolja a két szerencsétlent, és a képükbe mosolyogva mondja el a fenti mondatot. Talán csak a remény szó használata miatt, de ezt jutott először eszembe Bajnai Gordon mai beszédéről.

Aztán déja vu. Mintha én már hallottam volna politikust ennyit emlegetni a reményt. Persze nem magyar politikust; a magyar politikus nem mondja azt, hogy remény, mert azzal nem az ellenfelet mocskolná, pedig ugye a kampánynak az a sava-borsa.

Róla van szó:

Obama 2008-ban az egész kampányát a hope és a change szavakra építette fel. Körítésnek pedig olyan szép dolgokat ígért meg Amerika népének, mint a guantanamói koncentrációs tábor felszámolása, kivonulás Afganisztánból stb., hogy még a Nobel-bizottság is elmorzsolt egy-két csepp könnyet. Azóta eltelt négy év, Guantanamo még mindig áll, és Afganisztánban is össze lehet futni amerikai katonákkal. Obamát pedig újraválasztották, mert a kihívója nem volt elég meggyőző.

Most Bajnai beszél reményről. Reménykedik. Talán sikerül legyőzni Orbánt. Talán a kormánynak sikerül még néhány százezer szavazót magára haragítania jövő tavaszig. Mert máshogy nem fog menni, az Együtt 2014-nek saját komplex programja nincs, és a szövetségesek megszólalásait tekintve nem is lesz. A Szolidaritás magasabb minimálbért és hosszabb munkanélküli segélyt szeretne, a Haza és Haladás meg alacsonyabb minimálbért. Ezt a házasságot szívesen megnézném. Vagy az lesz, mint 2009-ben? Hogy Bajnai megmondja a srácoknak, hogy "vagy azt csináljátok, amit mondok, vagy jönnek Orbánék", és erre mindenki befogja a csőrét. Meg lehet próbálni, de az más helyzet volt. Akkor egy kész parlamenten kellett átverni a válságkezelést, most a választókon kéne.

Habár aztán a minimálbér csak egy kérdés. Ennél picit durvább, hogy az elmúlt húsz év szekértáborharcait szavakban megtagadó Milla nevével fémjelzett szerveződés rendezvényén az első sorban ülnek olyan arcok, mint Draskovics Tibor vagy Kuncze Gábor. Ez utóbbit mondjuk tényleg nagyon nem értem, ő még csak nem is az SZDSZ-szel együtt süllyedt el, hanem még annál is korábban - csak nem azt várják, hogy esetleg szavazatokat hozhat? A vissza az új előre. Hol itt a remény? Hogyan reménykedhetnénk a változásban, ha választási győzelmük esetére borítékolható Gyurcsány kormányzati szerepvállalása? Ahogy a Vastagbőr írta még az ősszel: "továbbra sincs kire szavazni".

Csak nehogy aztán a Bajnai-féle reményből ugyanaz legyen, mint az Obama-féléből.

Szólj hozzá!

Mocskos szocik

2013/01/10. - írta: szofter

Figyelem! A cím esetleg félrevezető lehet. Nem az MSZP-t tervezem kiosztani. Arra majd máskor kerül sor. Most a Fidesz piszkálja a csőröm.

Hát ez nem semmi. Demagógiáért aztán nem kell a szomszédba mennie a kormánynak. Felröppent a hír, hogy gőzerővel megy a matek: miként lehetne megajándékozni a nyugdíjasokat karácsonyra egy tizenharmadik havi nyugdíjjal. A tizenharmadik havi nyugdíjat önmagában, minden egyéb tényezőtől függetlenül két okból nem támogatom: az egyik, hogy nincs rá pénz (már a jelenlegi tizenkettőre sem), a másik meg, hogy nincs olyan, hogy tizenharmadik hó. Mondjuk megoldható, ott a kétharmad, nosza, töröljük el a Gergely-naptárat, és cseréljük le Viktor-naptárra, amelyben 13. hónap is van. És akkor folyósítsunk 13. havi nyugdíjat, szigorúan tárgyhóban. Addig pedig maradjunk meg a 12 hónapnál.

De van más kifogásom is. Ha valakinek esetleg nem lenne önmagában is eléggé feltűnő, hogy a 13. havi nyugdíj kifizetése és a választások között alig 4 hónap fog eltelni, vagyis elég aljas kampányszaga van a dolognak, akkor ők még mindezt el is ismerik. Hogyaszongya ez csak "egyszeri kompenzáció" lesz, nem állandó juttatás. Pedig szívesen megnézném, ahogy jövő decemberben is várják az extra nyögdíjat, de az csak nem akar jönni.

Az ellenző bloggerek szinte egytől egyig kiemelik, hogy az a plusz egyhavi nyugdíj több, mint duplája annak az összegnek, amit idén az oktatásból kivonnak. Az ilyen jellegű megjegyzéseket általában egy az egyben demagógiának titulálom (és most is van bennük egy adaggal), de most van benne valami. Az oktatás finanszírozása befektetés a jövőbe (most attól aljasul eltekintek, hogy én egyébként a tandíjat, mint olyat, nem ellenzem), a nyugdíjrendszeré pedig "befektetés" a múltba (és az újraválasztásba). Oké, a mostani nyugdíjasok úgy dolgozták le az életüket, hogy az állam megígérte nekik a békés, biztonságos időskort. Ezt az államnak kutyakötelessége teljesíteni mindaddig, amíg bírja, az év tizenkét hónapjában. És ennyi. Pont. Tizenharmadik meg akárhányadik havi nyugdíjakat akkor SE osztogassunk, ha egyébként telne rá - hát még ha nem. Mindaddig, amíg állami nyugdíjrendszer van, nem szeretnék tizenharmadik havi nyugdíjat látni. Magán-nyugdíjpénztári megtakarítását annyi és akkora részletben kéri mindenki, amennyiben és amekkorában akarja, abból miattam kérhetnek hetente akkora járadékot, amekkora most havonta van. De a közösből szigorúan csak az előre megígért és teljesíthető vállalást, egy fillérrel se többet, mert van annak a pénznek jobb helye is.

Az állami nyugdíjrendszer márpedig, attól tartok, még egy darabig fenn fog maradni, és nem úgy lesz vége, hogy mindenkinek magánnyugdíja lesz. Ha Orbánék nem nyúlták volna le tizenhárom év nyugdíjvagyonát, akkor lett volna esély, hogy a teljes privatizáció előbb menjen végbe, mint a Ponzi-féle állami nyugdíjrendszer összeomlása. Most újra kellene kezdeni azt a nagyjából negyven éves folyamatot, amelynek végén már mindenki abban a tudatban kezdi meg pályafutását, hogy tudja, az állam csak végszükség esetén ad nyugdíjat, a felhőtlen vénkort csak a saját takarékosságával tudja biztosítani magának. De ez a piramisjáték már nem fog kibírni negyven évet. Egyhavi nyugdíjat már így is hitelből finanszírozunk, a nyugdíjjárulék már így is horribilis, már csak a nyugdíjak elértéktelenítésével és a nyugdíjkorhatár emelésével lehetne késleltetni a krachot. De azzal sem túl sokáig, negyven évig legalábbis egészen biztosan nem. De hát ugye ez már egy másik kormány problémája lesz.

A választási stratégia nyugdíjasokra való alapozása undorító gyakorlat. A végletekig utálom az összes szocialista demagógot, aki valaha megpróbálkozott vele. Korszaktól, helytől, sikertől, párttól, mindentől függetlenül. Amíg állami nyugdíjrendszer van, nem is adnék teljes értékű szavazati jogot a nyugdíjasoknak. De erről majd egyszer, egy másik posztban.

Címkék: kormány nyugdíj
Szólj hozzá!