Tandíj vagy nem tandíj - ez itt a kérdés

Történt a héten, hogy a kormány megszavazta a következő tanév felsőoktatási keretszámait, amelyek alacsony száma mélyen felháborította a közvéleményt, legalábbis annak hangosabbik részét és azon belül is elsősorban az érintetteket, a diákokat. Emiatt most súlyos vádak érik a kormányt: elveszik a fiatalság jövőjét, eladósodásra kényszerítenek minket, tönkre teszik a magyar felsőoktatást stb. Ezek szerintem nem csupán súlyos, de túlzó vádak is.

Én a kérdésben a mainstreamtől eltérő véleményt képviselek. Nem utasítom el ugyanis en bloc a tandíjat. Az oktatás egy szolgáltatás, amelynek ára van. Ezt fontosnak érzem megjegyezni, mert sokan beszélnek "ingyenes felsőoktatásról". Ilyen nincs. Ahogy a szállóige tartja, there ain't no such thing as a free lunch. Mindennek ára van, az oktatásnak is. Ezt az állami finanszírozású modellben az állam átvállalja. Ez teljesen nem elvetendő, azonban tömegesen, mintegy természetessé téve az állampolgárok számára rettentő károsnak tartom.

Egyrészről azért, mert rászoktat az "ingyen ebédre". A frissen választójoghoz jutott polgárban elülteti az állami gondoskodásban való hit csíráját és ezzel a szociális demagógiára való fogékonyságot. Ez a csíra nem mindenkiben talál táptalajra, de sajnos megdöbbentően sokakban igen. (Ami mondjuk nem meglepő, tekintve, hogy a közgazdasági középiskolákban is csak Keynest tanítják, akinél a jelentős közgazdászok közül talán csak Marx etatistább.) Ebből erednek a bevezetésben felsorolt vélemények is, ezért tüntetnek ilyen vehemenciával az egyetemisták és a gimnazisták a keretszámcsökkentés ellen, ezért követelik vissza a status quo ante bellumot, azaz a korábbi keretszámokat. Mert hisznek abban, hogy az állam bácsi mindent el tud intézni, mindenre jut pénz, ha akarják.

Ennél nem kevésbé fontos a finanszírozás. Sőt, ezen keresztül lehet igazán megfogni a kérdést, hiszen ez explicit költség, évről évre megjelenik a költségvetésben, míg az etatista romantikának csak hosszú távon van káros hatása, és az is csak problémásan fejezhető ki pénzben. Az "ingyenes" oktatást az állam finanszírozza. Miből is? Az államnak nem eo ipso van pénze, hanem szerez magának. Mivel az államnak gyakorlatilag nincs elsődleges (önmaga által megtermelt) jövedelme, kénytelen mások jövedelmének egy részét így vagy úgy elvenni. Ez történhet adóztatással, hitelfelvétellel (államkötvény-kibocsátással), esetleg erőszakos államosítással. A hitelfelvétel hosszú távon az adóztatást erősíti, mert a hiteleket egyszer vissza is kell majd fizetni, az erőszakos államosítás pedig nem túl kedvelt módszer a világban (bár nálunk még elő-előfordul, lásd magánnyugdíjpénztárak), ezért leszűkítem a kört az adóztatásra. Az adót jelentős részben az állampolgárok fizetik (egy részét pedig más államok polgárai, akik nálunk fektetnek be), és ebből történik többek között a felsőoktatás finanszírozása is, azaz az "ingyenes" oktatást az adófizetők kollektíven fizetik.

Az már csak ráadás, hogy a felsőoktatás piaci alapra helyezése megoldaná azt a problémát is, hogy diákok ezrei végeznek évente olyan "büfészakokon", amelyek piacképtelen diplomát adnak, ezáltal tartós munkanélküliségre predesztinálva kerülnek ki a munkaerőpiacra. Ha nincs állami hely "szabad bölcsészet" szakon (bármit jelentsen is ez), akkor a kutya nem fog oda menni, mert sehol nincs szükség ilyenre. És hülyeség a mérnöki karok támogatásának (helyett alacsonyabb elvonásának) magyarázata is, miszerint több mérnökre van szükségünk. Ha valóban sok mérnökre van szükség, akkor a 100%-ban fizetős mérnöki szakokra is túljelentkezés lesz.

Az állampolgároktól elvett pénzzel felelőtlenül gazdálkodni bár bevett módszer, attól még aljasság. Márpedig az eddig megszokott állami finanszírozású felsőoktatás vastagon kimeríti a felelőtlen gazdálkodás fogalmát. Annyi embert vehettek fel az egyetemek állami ösztöndíjas helyre, hogy olyanokat is felvettek, akik épp csak nem buktak ki középiskolából. Az ilyenek nyilván nem tanulni mennek az egyetemre, hanem azért, hogy kapjanak még néhány gondtalan gyermekévet (és már vissza is értünk az örökös gondoskodás igényéhez, amit a szülői házból kirepülve jobb híján az államtól várunk), iszunk-hányunk-belefekszünk bulik tömkelegével fűszerezve. Ezt ne finanszírozzuk az adófizetők pénzéből. Ha valaki ragaszkodik ehhez az egyetemen ellébecolt pár évhez, áldásom rá, de ne közpénzből csinálja.

Ám az érmének két oldala van. A tandíjat tehát mint olyat, nem ellenzem. A jelenlegi koncepciót azonban igen, több okból is. Egyrészt azért, mert Fidesz. Nem azért, mert utálom őket, és akármit csinálnak, nekem az kapásból ellenszenves, hanem azért, mert tisztán emlékezhetünk még a 2008-as népszavazásra (igen, engem már akkor is érdekelt a politika, miközben a velem egyidősek legnagyobb gondja az volt, hogy holnap doga matekból). Akkor a Fidesz mindent bevetett a Gyurcsány-kormány által bevezetett tandíj megbuktatására.

Másrészt azért, mert meglepődni sem hagynak időt. Februárig lehet jelentkezni a szeptemberben induló képzésekre, ehhez képest december közepén kerülnek nyilvánosságra a keretszámok. Akinek ez nem tetszik, annak javasolják a mérnöki pályát. Hát kösz. Apropó mérnök: nem szektorsemleges a keretszámcsökkentés, ami újabb hiba. A mérnöki képzések keretszámát alig csökkentették, a közgazdász- és jogászképzés állami finanszírozását pedig teljesen megszüntetik. Ez szerintem nagy probléma. Akik évek óta ide készülnek, azok most teljesen kétségbe vannak esve, hogy most mi lesz velük, vagy diákhitel, vagy semmi. Ha meghagytak volna 100, vagy akár csak 50 állami finanszírozású helyet mind a jogi, mind a gazdasági szakoknak, azzal garantálható lenne, hogy csak a legjobbakból legyen állami pénzen jogász.

Végül pedig azért, mert hazudnak reggel, éjjel meg este. A kormányzati kommunikáció fekete-fehér-igen-nemet játszik a tandíj szóval. Már-már vicces, ahogyan keresik rá az eufemisztikusnál eufemisztikusabb szinonimákat. Sőt, a kormányszóvivő azt találta mondani, hogy eddig csak az mehetett egyetemre, akinek megvolt hozzá a pénze, ezután pedig mindenki, akinek elegendő felvételi pontja van. Abszurdum.

Összességében tehát nem vetem el a tandíjat. Az én fanyalgásaimat az idő megoldhatja: a közvélemény az összes kreatív újbeszél elnevezés dacára mindig is tandíjnak fogja nevezni; a jogász- és közgazdászképzések kinullázása után sorra kerülnek a spórolásban a bölcsészeti, majd a mérnöki képzések is, és idővel a Fideszt is elfelejtjük majd, a hiteltelenségükkel együtt. Idővel le fog tisztulni a dolog, és bízom abban, hogy a felsőoktatás liberalizációja után előbb-utóbb valamiféle kényszerből sorra kerül majd a többi állami pénzszivattyú felszámolása is.